No. 0

,, A vakok között az egyszemű a király..."

A megtört tömeg megzuhant vállakkal léptette lovát a macskaköves úton. Nagyjából feleannyian voltak, mint amennyien nekiindultak a Felfedező Útnak, de mondhatni megszokott volt. Lilibeth Wayne nyolc évesen állt ott a fagyos, januári reggelen, éppen csak felöltözve. Sál sem volt a nyakában, a kabátja hiányzott a hátáról, azonban nem mozdult. Hiába didergett, ő hihetetlen kitartással figyelte a Felderítő Egység gyászosan vonuló tagjait, melyek között mindössze egy alakot keresett. Fekete haja majdnem a derekáig ért, ahogy ujjacskái már színeződtek lilára, a vérkeringés teljes hiánya végett. Esélyes volt, ha nem húzódik valami meleg helyre, kevesebb, mint negyed óra és halálra fagy. 

Pedig még több, mint negyedórányi ember vonult be a kapun, neki pedig az utolsóig kellett várnia, hogy megtalálja az anyját. Összehúzta finom ívű, de annál erősebb szemöldökeit, ahogy figyelte a befelé csordogáló, köpenyes alakokat. 

Valaki pedig őt figyelte. Apró kis, reszkető vállait, s karjait. Az akkor tizennyolc éves Erwin Smith sietve leszállt a lováról, lekanyarította köpenyét magáról, majd lassan ráadta a kislányra, s leguggolva elé tűrte el arcába lógó, fekete tincseit. 

 - Meg fogsz fázni, Kincsem. - Nézett a szemeibe aggódóan, miközben magában szélesen mosolygott, a mélyzöld köpeny olyannyira hatalmas volt neki, hogy a földig ért, ami a fiúnak csak a derekáig. 

- Szia, bácsi! - Pislogott rá nagyokat a kislány. - Lili vagyok, itt van anyu? - Kérdezte csillogó szemekkel, s apró kis tenyerét Erwin arcára simítva mosolygott vidáman.

- Hogy hívják édesanyádat, Lili? - Ereszkedett rövidesen féltérdre, úgy ugyanis sokkal kényelmesebb volt ilyen magasságban lennie. 

- Victoria Wayne, sötétbarna a haja és zöld a szeme! Nagyon ügyes. Képzeld, a legutóbb anyu azt mondta, hogy, ha én is ügyes leszek, akkor... - Kezdett vidáman mesélni, de Erwin fejében valami rossz érzet ült meg. Sandán pislogott hátra a válla felett az egyik társára, mire az csak megrázta a fejét. Smith lassan fordult vissza a kicsi Wayne lány felé, s vette hatalmas tenyerébe az aprócska, angyali kis arcát. 

Sosem közölte még senkivel, hogy valakije meghalt. Ez volt a választóvíz, a próbatétel, amelyben megmutatkozott, hogy képes lesz-e elérni azt, amit akart, hogy a Felderítő Egység parancsnoka legyen... 

- Anyukád... Nos, ő... - Nehezen találta a szavakat, s figyelte Lili elkerekedő, hatalmas, kék szemeit, melyeknek aljában már gyülekeztek a könnyei. - Sajnos nem tudott hazajönni... Ő... Ő az emberiség egy igen nagy hőse, mert meghalt azért, hogy a bajtársai élhessenek. 

Néma levegő ült meg közöttük, ahogy a kislány lassan, halkan kezdett sírni. Arca két oldalán csorogtak sós könnyei, ettől tűnt egyszeriben olyan emberinek, ami szinte elütött szoboszerű arcvonásaitól. 

- Anyu nem jön haza? - Kezdte törölgetni arcán sebesen legördülő könnyeit, melyek éppen nem fagytak meg, mire a földre hullottak, mindkettejük leheletét látni lehetett, de Erwinnek eszébe sem jutott a kicsi mellől mozdulni. Eszébe sem jutott előkeríteni a barna kis kabátját, noha nem sokat segített volna. Fiatal volt, szíve teli tettvággyal, ez fűtötte, ezért még csak ügyet sem vetett rá, hogy vékony anyagú, fehér inge alatt finoman rázza a hideg. Megérte, ha a kislányt kevésbé.

Erwin bólintott egyet, s nagyon finoman a vállára helyezte nagy tenyerét, szemei megteltek fájdalommal. Nem volt túl empatikus ember, ifjú volt még, hogy bölcsességgel vigasztaljon, így tehát szemei és tettei maradtak segítség gyanánt.

- Nagyon sajnálom, Lili... - Rázta meg a fejét néhány pillanatra, totális aggodalommal beharapva alsó ajkát, mikor a kislány mögött megpillantott egy vékony, sötétbarna üstökű fiút. Rajta egy fekete pulóver, meg sál volt, s rosszallóan méregette a szőke férfit, mintha az rosszatt tett volna a fiatallal. Kétségtelen volt a vér köteléke, látszott tekintetén a fivéri féltés. - Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. Sajnálom, hogy ez így történt. De légy erős, jó? Ebben a világban az emberiségnek szüksége van az erősekre... Légy te az emberiség legerősebbje. - Nézett a szemeibe, majd finoman végigsimított a haján, s felegyenesedett, hogy otthagyja a bátyjával. Néhány lépést tette a türelmetlenül kopogó lova felé, de valaki hirtelen elkezdte rángatni az inge ujját. Odanézett, s Lilibeth állt ott mellette, kezében a zöld köpennyel. Erwin finoman visszább tolta apró tenyereit. - Tartsd csak meg. Tartsd meg és légy olyan nagy ember, mint az édesanyád volt. - Mosolygott rá erőtlenül, majd felpattant lova fekete nyergébe, s elkezdett vágtázni a belváros felé, a tömeg pedig kevesebb, mint öt percen belül elnyelte.

Hét év elteltével

Smith parancsnok ajtaján halk koppanásokat lehetett hallani.

- Tessék csak! - Szólalt meg a kellemesen mély tónus, mely sok női szív elrablójához tartozott, de, sajnos igazán sosem volt nála senkié. Ujjaival irányba fésülte az ablakon át beszökő szél által összeborzolt, szőke tincseit, majd félretolta a papírjait, fogalma sem volt, hogy hivatalos ügyben érkeznek-e hozzá, vagy sem. Ugyanis nem számított rá, hírt sem kapott róla, hogy valaki meglátogatná.

A karcsú alkatú lány belépett az ajtón, amelyet lassan nyitott ki, s már húzta is be maga mögött. Egyetlen szót sem szólt, csak, az élei mentén megvasalt, tökéletes négyzet alapúra hajtogatott, mélyzöld köpenyt helyezte le a férfi elé. Erwin egészen eddig a pillanatig meg sem ismerte. Nem hitte el hogy az a törékeny kislány most itt állt előtte, kész nőként. Ő sem törte meg a jótékony csendet, csak felnézett azokba a hömpölygő felleghez hasonlatos íriszekbe, miközben szája szegletébe széles mosoly szökkent.  Lilibeth Wayne már fordult is sarkon, vállán a saját köpenye szerepelt, bizonyítva, hogy már a Felderítő Egység katonája. Csak a félig kinyitott ajtóban állt meg egy fél pillanatra, egyetlen mondat erejéig. Igaz, háttal volt Erwinnek, de a válla felett azért ránézett. Az, amit Erwin különlegesnek tartott benne, az emberi, érzelmeit tükröző arca az évek során szertefoszlott, ez legalább olyan kifejezéstelen maszk volt, mint Levi Ackermané. Lili halvány ajkai szóra nyíltak, ahogy kissé összébb húzta a szemeit.

- Már nagy ember vagyok, mert ismerem Önt, parancsnok... - Nézett a szemeibe sokat sejtetően, majd kifordult a szobából, berántva maga mögött az ajtót, s csak a meglepettséget hagyta maga után, Erwin Smith zavarban volt és nem tudott mit kezdeni a helyzettel, de kétségkívül lenyűgözte és szórakoztatta, méghozzá nem is akármennyire... Nagy értéknek tartotta minden Wayne sarját, aki az Egységhez került. Lili is éppen akkora tehetségnek ígérkezett, mint a felmenői és, mint a bátyja. Az ötlött a fejébe, hogy talán tényleg az emberiség legerősebbjévé válhat...